„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma" hangoztatjuk naponta imánkat, ám amíg a búzából kenyér lesz, hosszú érési folyamaton megy keresztül.

A népélelmezésben kiemelt helyet foglal el a búza, ami a legrégibb termesztett növények közé tartozik. Nem véletlen, hogy őseink az aratással kapcsolatban nemzedékről nemzedékre megannyi szokást hiedelmet örökítettek át. Az aratás napját gondosan meg kellett választani, ennek kezdete Péter és Pál napja, vagyis Június 29. Ekkor hasad meg a búza töve, ami jelzi, hogy a búza aratható. A népi megfigyelések szerint e napot követően kezdődött az igazi nyár, amit az időjárás is visszaigazolt.

Az aratás elengedhetetlen kellékei anno a sarló és a kasza voltak. A sarlóval való aratás kifejezetten asszonnyi munkának számított, míg kaszával csak férfiak dolgoztak. A marokszedés szintén az asszony feladata volt, a kévék bekötése és összehordása ismét férfi munkának számított. Így valósult meg a közös munka öröme, ahol a mindenki kivette részét az aratásból. Az aratás befejezéséhez jóval több szokás és hiedelem kapcsolódik. A munka vége pedig örömünnepnek számított. Ilyenkor szokás volt aratókoszorú készítése, amit a legtöbb helyen karácsonyig is megőriztek. Napjainkban ezek a hagyományok kihalófélben vannak, mindössze néhány hagyományőrző rendezvényen, aratóbálon elevenítik fel.